Szóval a főiskola utáni első nyáron jött az ötlet, hogy menjek a Caminora. Aztán kiderült, hogy az egyik munkatársam is tervezgeti, hogy menjen, úgyhogy elhatároztuk, hogy együtt megyünk. 172 cm vagyok, abban az időben nagyon durva súlyom volt, 90 kg. :( Három dokihoz is elmentem, mert nagyon féltem, hogy konkrétan le fog rohadni a lábam, mielőtt megérkeznék. De azt mondták nem fog :)

Keményen készültünk a napi 20-30 km-es gyaloglásra, eljártunk edzeni, meg próbatúrákra is. Végül a túrára 84 kilogrammra fogytam. Olyan pontosan utánajártunk mindennek, hogy egész úton mi adtuk a többieknek az egészségügyi tablettákat, gézeket, mert minden volt. És az volt a durva, hogy nekem semmi nem kellett. Semmi problémám nem volt (leszámítva egy csoportos ételmérgezést, meg egy kétnapos achillesín-fájást). El se hittem. Nagyon kellemes tempóban tudtam menni. És hihetetlen élmény látni, hogy fogynak a kilométerek. Olyan jó érzés volt, hogy minden nap úgy éreztem, hogy elérem a célomat.

Furcsa dolog a Camino, mert ma már egyfajta divat, de közben akik épp csak érintőlegesen hallottak róla, csak azt tudják, hogy a vallással függ össze... Legalábbis a hittel... Egyszerűen az van, hogy manapság lesétálni 900 kilométert teljesen értelmetlen dolog. Mármint reálisan nézve. Tehát valami olyan durva erő, mozgatórugó hajtja a zarándokot, ami kitart több, mint egy hónapig, és valami belülről megakadályozza az embert, hogy taxit fogjon. És a mai napig kérdezgetik tőlem, hogy miért mentem, mi volt az a mozgatórugó, illetve, hogy megváltozott-e az életem.

Én nem tudtam ott megmondani, hogy miért mentem. Imádtam. Lett egy international camino family-nk, akikkel a mai napig jóban vagyunk, szerettem a tájakat, fontos volt, hogy csapatban mentünk...

Most így visszanézve tudom, hogy a Caminonak köszönhetem, hogy elkezdtem sportolni. A Camino alatt kb. 81 kg lettem, de ami fontosabb az az, hogy összeállt a testem a sok gyalolgástól - sokat nem fogytam, mert elég jók voltak a spanyol kaják, és a family közös programjai közé tartozott a nagy közös vacsora főzés és evés :)

Először csak havi aerobik bérletet vettem, aztán háromhavit. Mindig féltem, hogy mi lesz, ha egyszer feladom, és nem fogok tovább járni... Aztán a következő nyár végén lett egy balesetem, részlegesen szakadt a bal bokaszalagom, és nem mertem aerobikozni, helyette jógázni kezdtem, amit nagyon szeretek. kb. 2 évig csak jógáztam. Egy idő után, mikor már a testem hozzászokott a sporthoz, akkor már heti 3x 4x. Hihetetlen állóképességet ad a jóga (meg a rendszeres sport): emlékszem a camino utáni évben bementem egy ugrálós aerobik órára, és 10 perc után kijöttem. Azt hittem meghalok. Aztán két évvel később újra bementem, és persze megerőltető volt, de végig lehetett csinálni.

Hihetetlen sikerélmény ez a sport, mert tényleg folyamatosan lehet érzékelni a változást a testben, a gyakorlatok elvégzésében, és olyan büszke vagyok magamra olyankor. Az egyetem alatt sokat mondták a tanáraim, hogy nincs mozgáskoordinációm, és a jóga alatt sokat tanultam erről is, hisz ahogy igyekszem egyre jobban csinálni a gyakorlatokat, úgy figyelem a testem, hogy milyen gyakorlathoz mit használ. Ez is egy olyan képesség, amit úgy fejlesztettem ki, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha is érdekelni fog.

Ja, és a fejenállás!

Most már abszolút hozzátartozik a sport az életemhez.