30 éves vagyok, bár a mai napig gyakran 22-nek néznek, viszont mostanság már nem szokták elkérnie a személyimet, ha alkoholos italt kérek egy bárban. De mindig úgy járok buliba, hogy magammal viszem a személyim, ha mégis igazolni kéne, hogy nagykorú vagyok. :D Egyáltalán nincs bajom ezzel. 

Szóval az van, hogy gyerekkorom óta súlyproblémáim vannak. Ez az egész súlykérdés meghatározta az egész életemet, és mostanra rájöttem, hogy nem is tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mennyire voltam, vagy vagyok túlsúlyos. 14 éves koromig tényleg elég durva volt a helyzet. Nagyon sokat csúfoltak, és valahogy én ezeket a szavakat, nézéseket, nevetéseket nem tudtam nem magamra venni, vagy humorral kezelni. Én próbáltam úgy tenni, mintha nem is történne meg. Nagyon fájó dolog ez. Amiatt, hogy úgy tettem, mintha ez nem létezne, tulajdonképpen minden más jellegű segítséget, bátorítást, illetve a testemre, vagy rám vonatkozó szép szavakat is negligáltam. Mert olyan erős páncélra volt szükség a sértések ellen, hogy azt a jók nem tudták áttörni. Aztán gimiben megnyúltam, és így valamennyivel vékonyabb lettem. De mindig szégyelltem magam. Pár éve történt, hogy utaztam a kettesen és egy tök helyes amerikai csávó megszólított, kérdezgetni kezdett, én meg meg voltam róla győződve, hogy csúfol, gúnyt űz belőlem, ezért nem válaszoltam neki, amit nem értett, és a végén teljesen értetlenkedve bámult rám, hogy mért nem tudok annyit mondani, hogy "hi". 

Szóval soha életemben nem sportoltam, összevissza ettem, aztán felvettek az egyetemre, és megmondták, hogy hetente 4 mozgásóra lesz, 3x45 perc, bemelegítés, aztán mozgás. Komolyan elgondolkodtam, hogy fogom-e bírni. Bírtam. Sokszor bénáztam a mozgáskoordináció miatt, de elvégeztem, sőt tulajdonképpen a legtöbb mozgásórát élveztem. Annak ellenére, hogy túlsúlyos voltam, mindig majd szétrobbantam az energiától. Az egyetem alatt hol lefogytam, hol visszahíztam, annyira összevissza életmódunk volt, hogy a rendszeres nyugodt étkezés lehetetlen volt.

Az egyetem után elmentem dolgozni, és a következő nyárra kitűztem célként, hogy végigmegyek az El Camino de Santiagon. És tulajdonképpen ezzel a hosszú, 35 napos, 900 kilométeres úttal indultam el az életmódváltás felé, és afelé, hogy megbocsássak magamnak a túlsúlyomért, az ügyetlenségeimért és a ki nem adott fájdalmaimért. Hogy begyógyítsam a sebeimet.